Ha az ember lányának van egy (vagy több?) lánya, hát azért csak azt képzeli, hogy kellene néha lányosat is játszani, nem? A két fiú mellett Luca elég sokat autózik, „szerel”, épít, vonatozik, stb. Mondjuk „főzni” is gyakran szoktak Andrissal a homokozóban, meg gyöngyöt fűznek hébe-hóba, mégis ÚGY vártam, mikor köszönt be a „babás korszak” az életünkbe…
Túl az első életéven ismét eltelt egy újabb hónap, Bernátunk 13 hónapos is elmúlt. Érdekes, hogy míg fogainak száma nem változott (még mindig ötfogú a kis csepp), miközben testvéreinek több volt már ilyen korban, ugyanakkor meggyőzően ellenkezik, mondja, hogy „nemnem”, miközben intenzíven rázza a fejét… a többiek mintha kicsit később kezdtek volna lázadozni…
Egy időben lányunkat az "Akicul" (visszafelé Lucika) névvel borzasztottuk. Nem volt túlságosan oda érte, sőt a napokban is kipróbáltuk, és továbbra is hevesen tiltakozott, hogy "Nem vagyok Akicul. Én Luca vagyok!". Szeretem, hogy ennyire öntudatos, tisztában van magával, sőt, ha azt mondom neki (saját mondására reflektálva): "ÉnvagyokaLuca!", akkor "NeménvagyokaLuca", kissé furcsán hangzó, de valójában igaz választ adja rá.
Az elmúlt időszakban többször meggyűlt a bajom magammal, leginkább a türelem területén. Miért is nem tudok kellőképpen türelmes lenni, és miért vagyok ennyire hirtelen haragú…?
Néhány hónappal ezelőtt Lucu valamilyen ismeretlen oknál fogva kezdte el Ándítónak hívni egy szem (Andris) bátyját, aki a mai napon lett 4 éves. De tegnap már megettük a tortát, ami már amúgy is egy napja a hűtőben volt…
Az idei év különösen sok ünnepelnivalót hozott magával számunkra: nem csak a fejenként egy, azaz összesen öt születésnap (melyből kettő még előttünk áll), hanem két fontosabb forduló is belefért a mostani 365 napba.
Szeretnék türelmes lenni. Vagy legalábbis jóval türelmesebb, mint amilyen most vagyok. Még mindig. Hosszú idő óta ez a legfőbb kérésem Isten felé: hogy adjon türelmet, és ne akadjak fenn minden apróságon, ezáltal pedig jobban tudjam szeretni a feleségemet és a gyerekeinket. Mégis sokszor, sőt rengetegszer azt kell tapasztalnom, hogy semmi nem változik: megint kiabáltam, idegeskedtem, ezzel pedig szeretetlen és türelmetlen voltam. Vajon hol van Isten, és mit csinál most?
Volt egy kicsit rossz álmom: azt álmodtam, hogy még valamelyik tantárgyból nem vizsgáztam le… ezért, és mert még nem jutottam el idáig, most megírom utolsó, júniusi vizsgám történetét.
Legkisebbünk tegnap ünnepelte első születésnapját-legalábbis naptár szerint. Igazából már régebben túlvagyunk az ünneplésen: tortán, gyertyán, ajándékon, mert egy tervezett utazás miatt előrehoztuk a nagy eseményt, de ha a naptárt nézzük, a tegnapi az ő napja…
Nagylánykánk éppen túl a két és fél éven, előszeretettel vizsgálgatja az állatokat (jellemzően a mesékben), és állapítja meg, melyiknek hány lába, füle, farka, szeme, stb. van. Ennek talán az az előzménye, hogy számolás gyakorlása gyanánt sűrűn kérdezgettük tőle az elmúlt időszakban, hogy neki hány keze, lába, szeme, füle, stb. van… ujjak számolásánál a „három” rendszerint kimarad, s amivel tökéletesen meg tudjuk zavarni, az az orr és orrlyuk kérdése: hány orra és orrlyuka van… általában a két orrlyuk után az következik, hogy két orra van. Majd belerázódik… lényeg, hogy mesenézegetés közben hangosan kiabálva állapítja meg, melyik állatnak miből mennyi van.
Amikor ránézek erre az egyre nagyobb csemetére, mindig eltűnődök rajta, hogyan alakul, formálódik a személyisége, a jelleme; mit visz tovább, mit tanul tőlünk, milyen hatással vagyunk az ő kis életére, milyen példát mutatunk neki. Sajnos nem csak jót, hanem sok rosszat is lát, hal, tanul tőlünk, de igyekszem inkább a pozitív dolgokra koncentrálni - nem vagyunk tökéletesek, és mindenkinek vannak hibái, ugyanakkor tagadhatatlan, hogy mi is formálódunk Andris, és úgy egyáltalán a gyermeknevelés által, amit Istennek köszönhetünk. Szeretnénk jó szülei lenni gyermekeinknek, és próbálunk mi is változtatni azokon a dolgokon, amikben nem vagyunk túlzottan jók… így formálódunk együtt, kölcsönösen, közösen a mindennapokban…
Hosszú idő után végre volt lehetőségem rá, hogy kiolvassak egy könyvet. Igazság szerint nem vagyok igazán kitartó az olvasásban, mert sokszor elkezdek egy-egy könyvet, olvasom pár napig, aztán valahogyan megakad az egész. S mire folytatnám, már nem emlékszem, hol tartottam, mi az, ami sokat jelentett, ami elgondolkodtatott; újra elkezdeni pedig nem nagyon szokott kedvem lenni… múlt vasárnap kifejezetten olvasási igényem támadt, és ez a könyv akadt ismét a kezembe (utána megnéztem a könyv alapján készült filmet is, de gondolataim jellemzően a könyvvel kapcsolatban fogalmazódtak meg).
Négyfogú csemeténk egyre nagyobb intenzitással és hanggal száguldozik keresztül-kasul frissen bővített házunkban…
Nagylánykánk egyre nagyobb; most éppen két és fél éves. Mindig rácsodálkozok, milyen gyorsan nőnek a lurkók, hogy megy velük, mellettük az idő, és minden nap egyre nagyobbak… nem érzem úgy, mintha csak most született volna Luca lányunk, de hogy már két és fél éves… tényleg rohan az idő! Nagyon ott kell lenni, hogy a lehető legkevesebb dologról maradjunk le növekedésük folyamatában…
Mindig elmélázok rajta, hogy miért a házimunka a fontosabb még mindig nekem olykor, mint inkább a gyerekeimmel lenni, rájuk figyelni?
Nekem aztán van időm magamhoz térni reggelente, mert gyermekeim gondoskodnak róla, hogy az ébredésem ne hirtelen, mindhármuk zajos felkelésével, hanem fokozatosan, kis visszaszunyókálásokkal történjen. Vissza is alhatok közben nyugodtan, olyan, mint mikor a telefon ébresztőjén megnyomom a „szundi”-t... úgyis valamelyikük, aki éppen soros, öt-tíz perccel később folytatja a költögetésemet.
Legkisebbünk jelentkezik – remélhetőleg a régóta húzódó-rejtőzködő fogai is lassan megérkeznek…
Egyre nagyobb ez a kis lurkó. Nemsokára már négy éves lesz, és ez olyan furcsa… nem ma volt, mikor megszületett, de hogy már közelít a 4 életévhez, és már ennyi ideje köztünk él, szinte hihetetlen. Érdekes látni őt napról napra, hogyan fejlődik, alakul a személyisége, és melyik cselekedetünk, mondatunk milyen hatással van rá, mikor halljuk vissza egy-egy szavunkat, mondatunkat valamilyen élethelyzetben…
Két héttel ezelőtt hosszú idő-közel két év-után ismét az egyetemen jártam, ahova még félig-meddig „járok”, hogy egyre közelebb kerüljek ahhoz a ponthoz, amikor végre lezárhatom életem ezen szakaszát, és befejezhetem tanulmányaimat… kicsit elég is már a tanulásból, főleg hogy régóta húzódik, és mert az ország másik felére kell járni miatta.
2013. június 4. hajnali fél kettő van, alszik mindhárom csemeténk, így adottak a nyugodt körülmények, hogy összeszedjem a gondolataimat.
Egyszer csak felébredtem ma éjjel és eszembe jutott MEGINT egy keresztyén ismerősöm néhány szava, amit még tavaly nyáron mondott, mikor egy esküvő után összefutottunk. Lehet, ő már nem is emlékszik, miket mondott akkor, de én nagyon-nagyon sokat gondolkodtam rajta azóta. Központi kérdés lett az életemben, ami nem hagyott nyugodni sokszor éjszaka sem…