Nem tudom, milyen messzire kellene visszanyúlnom ahhoz, hogy rájöjjek, mikor indult be igazán az életem. Nehéz ezt meghatározni, de talán tavaly februártól kezdtek gyökeresen megváltozni a dolgok körülöttem... persze érdemesebb lenne ennél sokkal messzebbre mennem, vissza az időben. 2003 május elején, 6 éve ismerkedtem meg Annámmal, és akkor még egyikünk sem tudta, mi lesz a vége - de persze nem bántuk meg, hogy így alakultak a dolgok...! Erről talán majd lesz időm valamikor később írni.

Pénteken, hagyományosan május elsején került megrendezésre az alapítványi nap, amikor a világ több országából, illetve belföldről összegyűlik mindenki, aki ehhez a misszióhoz tartozik, melynek tagjai vagyunk mi magunk is. Érkeztek Amerikából, Angliából, Németországból, Romániából, valamint belföldről több megyéből. 

Több beszámolót hallhattunk, hogyan alakul a misszió a világ egyes területein, hogyan formál át embereket ez a küldetés, hogyan sikerül helytállni különböző helyzetekben, és hogyan érnek el embereket a világ különböző pontjain. Volt beszámoló Mágorról és az iskoláról is, melyből egy mondat különösen megragadott. Valahogyan így hangzott: "Akit Isten valóban Mágorra küldött, az itt marad. Akit pedig nem ide hívott el, az odébbáll."

Az elmúlt két hétben felmerült egy olyan lehetőség, hogy beköltözhetünk Vésztőre egy nagy családi házba. Mivel közben az egyetemen voltam, abban maradtunk Annámmal, hogy majd ha hazajövök, megbeszéljük (mert telefonon azért mégsem lehet mindent teljesen). Közben pedig mindketten gyártottuk az érveket és a kifogásokat...

Döntést igazából nem sikerült hoznunk, mert egyikünk menne, a másikunk maradna. Az előnyök és hátrányok is szépen gyűltek, de egyszerűen nem tudtunk mit kezdeni velük. Nem tudtuk, mi lenne a megoldás... és addig nem is lehet rájönni, míg emberileg gondolkozunk.

A múlt hétvégén azon gondolkodtam, mi lenne, ha elvesznének az osztrák fényképek. Erőteljesen morcos lennék, hiszen nem azért gyalogoltam olyan sokat, hogy a rengeteg (vonatos) fénykép végül elvesszen... valószínűleg sokat bosszankodnék, hogy hogyan tűntek el a képek, és miért, miért, miért...?

Gondolkoztam ezen, elképzeltem ezt a helyzetet, aminek eléggé nagy volt a valószínűsége a szombati teszt alapján. Fényképek sehol, illetve a fotógépen, de csak azok, amik még a kirándulás előtt készültek.. nem értettem a dolgot, nem túl logikus, hogy pont azok a képek nincsenek meg, amikre annyira vágytam pedig. Rágódtam rajta, megimádkoztam... és némiképpen lenyugodtam. Közben pedig járt az agyam.

Hadd emlékezzem meg róla azokkal a gondolataimmal, amelyeket halálakor fogalmaztam meg: 

Nagymama

„Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg mostantól fogva. Bizony, azt mondja a Lélek, mert megnyugszanak fáradozásuktól, és cselekedeteik követik őket.” Jel 14,13

Régen ültünk már le ide a géphez, hogy hírt adjunk magunkról, úgyhogy itt az ideje, hogy ezt megtegyük.

Csütörtökön végül sikerült hazaérkeznünk, a tömegközlekedést választottuk egy Vésztőn beszerzett nyuszival, hogy kipróbáljuk, milyen is az, ha hárman utazunk, nem csak ketten (persze egy nyúl nem hasonlítható össze egy kisbabával, de azért ezt is ki kellett próbálni). A nyúlszállítás ingyenes volt, úgyhogy legközelebb nyúlnak fogom álcázni magam, hogy megspóroljak egy kis vonatpénzt... az állat azóta beköltözött a tarcsai hétköznapokba, és boldogít állandó szökdöséseivel boldog - boldogtalant.

Tegnap este a Kolossébeliekhez írt levélből olvastuk az Útmutató szerint többek között ezt a verset: "... hogy járjatok méltóan az Úrhoz, teljes tetszésére, minden jó cselekedettel gyümölcsöt teremvén és nevekedvén az Isten megismerésében..." (Kolossé levél 1. fejezet, 1O. vers).

Egy kicsit elgondolkoztam ezen. Tegnap egész nap ki sem mozdultunk, itthon pihentünk, tulajdonképpen nem sok hasznosat csináltunk . Ültünk a gép előtt, játszottunk órákon keresztül, megnéztük a Szaffit, aztán megint játszottunk hosszú időn keresztül, majd elmentünk aludni. Alapból nem vagyunk kockák, nem vagyunk játék-függők sem (legalábbis így tudom), de azért néha kell a kikapcsolódás... odalenn meg amúgy sincs nagyon időnk ilyesmire. Szóval akárhogyan is vesszük, de elment a nap a semmittevéssel...

Mivel nem keresztyén családban nőttem fel, nem ebben neveltek (ez nem szemrehányás akar lenni senki számára), a húsvét sokáig azt jelentette számomra, hogy lehet találkozni a testvérekkel, lehet sonkát - tormát - tojást enni, aztán hétfő délelőtt elindulni a városba felkeresni családtagokat, ismerősöket, és locsolkodással kedveskedni. Igazából fogalmam sem volt arról, hogy ezekben a napokban, valamikor nagyon régen, több, mint 2000 évvel ezelőtt volt Valaki, aki miattam, az én bűneimért is meghalt a kereszten...

A hajnalban írtakkal ellentétben jelenleg éppen nem tudjuk, mikor és hogyan megyünk haza, de holnap már otthon leszünk!!

Gyors (és rövid-)hírként megemlítem ezen a félig álmatlan éjszakán, hogy hozzávetőlegesen 24 óra múlva elindulunk Andor bácsi segítségével Budapest irányába, hogy kezdetét vehesse némiképpen régen várt tavaszi szünetünk. Érkezésünkre csütörtökön a kora reggeli óráktól lehet számítani, természetesen cipelem magammal az összegyűjtött szétaprított konzervdobozaimat is, hogy szelektíven kidobálhassam valahol.

Nem mondhatnám/írhatnám, hogy nem történik velünk semmi, mint ahogyan szokták néhányan mondani, mikor érdeklődésből rákérdezünk. Igazából velünk mindig történik valami és sohasem unatkozunk... valamelyest röviden be is számolok az elmúlt hetünkről.

Lehet-e egy keresztyén ember elégedetlen? Szabad-e jobbra vágynia annál, mint ami van?

Lehet-e elégedetlen egy keresztyén ember a hitéletével, akarhat-e aktívabbat és jobbat?

Lehet-e elégedetlen egy keresztyén ember azzal, hogy kevés keresztyén testvére van, vágyhat-e igazi és jobb közösségre?

Lehet-e elégedetlen egy keresztyén ember a szolgálatával, és akarhatja-e, hogy lelkesebben, lelkiismeretesebben szolgálja feladata által az Urat?

Lehet-e elégedetlen egy keresztyén ember azzal, hogy nincs benne elég szeretet, türelem a környezetében élő emberek iránt?

Mindig is vonzott a vasút; a sínek, a szerelvények, a hangok, és néha a szagok is. Ez a szeretet kiskoromban kimerült annyiban, hogy hazafelé a Keleti pályaudvarnál mindig be kellett menni velem a pályaudvarra, mindig kikönyörögtem magamnak, hogy a csarnokon keresztül menjünk a buszunkhoz, ne pedig kinn, az utcán, ahonnan semmit nem lehet látni ezekből a jószágokból. Többnyire elértem a célomat, és mindig gyönyörködhettem egy kicsit ebben a számomra ismeretlen, mégis vonzó világban...

Ennyiben sokáig kimerült ez a szeretet, változást az hozott, amikor leköltöztünk vidékre. Az első hónapban busszal jártam az iskolába, de hamar beleuntam, hogy helyem sokszor nem volt, ha mégis, akkor se nagyon tudtam mozogni. A megállóban egymást leküzdve verekedték fel magukat az emberek a buszra, hiába álltam én ott előbb, vagy akár elsőként. Egy hónapig buszoztam, aztán váltottam az olcsóbb, kellemesebb és kényelmesebb vasútra (emlékszem, első vonatbérletem 585Ft volt, a busz akkor 686Ft - 1995, 30km-es bérletárak). Nem bántam meg, mert rengeteg fagyoskodást, idegeskedést megspóroltam, annál több élménnyel viszont gazdagodtam (persze ha az ember a vonatkésést is némi örömmel nyugtázza...). Szó szerint kinyílt számomra a világ...

Egy kicsit zsúfoltak mostanában napjaink, jelen pillanatban a múlt hét szerda kapcsán csapkodom szélsebesen a billentyűzetet, aztán megyünk aludni, mert késő este van már nekünk.

Az említett múlt szerdánk két nagy örömöt hozott számunkra: egyrészt megbizonyosodhattunk róla, hogy Anna valóban babát vár (erről személyesen Ő írt néhány nappal ezelőtt itt), másrészt, de emellett szinte semmi, hogy az autóvezetői tanfolyam végeként meglett a jogosítványom, így nemsokára betyárkodhatok én is az utakon. Már várom...

Az utóbbi időben elég sűrűn fordul elő, hogy árad belőlem az erős lószag. Pontosabban istállószag, mert magának a lónak szerintem nincs különösebb szaga, ha mégis, akkor az sem annyira erős, hogy zavarni tudjon. Szóval egy kicsit "rózsaillatú" vagyok. Nem mert nem fürdök mostanában, hanem mert most van itt az ideje a háromhetes szakmai gyakorlatomnak, amit az egyetem tesz kötelezővé. A gyerekek is egyből a lovakat vádolják a finom illatok miatt, pedig szerencsétlen állatok nem tehetnek róla... annyira, mármint nem közvetlenül. De nem a ló szagos, nekik is többször elmondom... legalábbis az én tapasztalataim szerint.

Nem kell messzire járnom, kb. 325 másodperc alatt beérek biciklivel a gyakorlati helyre, a szomszéd tanyára. Örülök neki, hogy nem kell utazgatnom, nem kell pénzt költenem, haza tudok jönni ebédelni - és ebben is egy kicsit Isten munkálkodását érzem. Mert mondhatni a legjobb feltételek között tölthetem le a gyakorlatot, a legkevesebb ráfordítással... most éppen ebédszünet van, így írhatok most egy kicsit.

A téli szünet előtt úgy mentem innen haza, hogy eléggé ki voltam fáradva a sok munkától. Az állandó fagyűjtés, aprítás, kazánetetés hóban-esőben-sárban-fagyban eléggé kivette belőlem az erőt és a lelkesedést... a nap nagy részét ezzel tölteni, ráadásul a nagy kazán mellé még két kis kályhát is folyamatosan tüzelővel etetni eléggé megterhelő volt számomra. Azon gondolkodtam, hogy fogalmam sincs, hogyan fogom bírni tovább, miután vége lesz a szünetnek...

A szünet rengeteg pihenéssel telt, aztán a végén egy hetet töltöttem még az egyetemen, levizsgáztam néhány tárgyból (erről írtam már itt korábban), így hosszabb szünetem volt, több időm és lehetőségem a pihenésre, szusszanásra, mielőtt visszaállok újra a munkába. Sokat gondolkodtam rajta, hogy vajon tényleg ezt kell csinálnom, ez a feladatom, szolgálatom Isten felé? És ha igen, mennyit kell dolgoznom, egész nap, vagy van a napnak egy pontja, amikor én is letehetem a munkát, mondhatom, hogy elég, tovább más csinálja? Tele voltam kérdésekkel, végül érdekes módon kaptam meg a választ...

Már egy jó hónapja bujkált/bújkált (kinek hogy tetszik) bennem valami...betegségféle?! A farsangi iskolai rendezvényen tombola közben megevett 3 fánk után egy teljes napig kellett nyomnom az ágyat... A gond az,hogy az ételek láttán és hallatán már eleve beindult a nemakaroktöbbetenni-reakció a szervezetemben. Kifejezett erőlködésembe tellett az első falatokat leküldenem a gyomromba. 

A másik árulkodó jel az a 4 tábla csoki (ebből kettő borsmentás), amelyek még mindig változatlan állapotukban lapítanak a szekrény mélyén. Hiába nyitok rájuk minden nap, sehogy sem tudnak rávenni állapotuk és mennyiségük megváltoztatására... Ezen már igencsak elgondolkoztam.

Ja, és a folyamatos alvások.

Nem lenne teljesen igazságos, ha csak néhány dologról számolnék be, mi is történik velünk itt lenn a nagy Alföldön. Ha már úgy érezzük, hogy naplónk hasznos, építő lehet mások számára, szolgálat Isten, valamint embertársaink felé, nem hagyhatunk ki semmi történést, eseményt, amit megélünk. Szeretnénk minél több csodát, bizonyságot megosztani olvasóinkkal, mert Isten valóban létezik, ma is közöttünk van, és Ő megmutatja magát annak, aki keresi Őt!

Múlt héten nálunk járt édesanyám és barátnője, Edit. Némiképpen hűvös idő volt, fújt a szél, a korábban lehullott nagyobb mennyiségű hóból is maradt még valamennyi, de ennek ellenére lehetőségünk adódott egy nagyobb sétára. Megnéztük a szomszéd tanyán a juhokat és bárányokat (már amennyit lehetett látni belőlük a félhomályban), kimentünk a mezőre őzeket és nyulakat nézni... kirándulásunk sikeres volt, rengeteg állatkát láttunk. Fantasztikus, hogy errefelé mennyire gazdag az állatvilág, helyenként mennyire érintetlen a környezet, erre mindig rácsodálkozok. Olyan gyönyörűen lett megalkotva minden, ami körbevesz bennünket! De az ember pusztító, romboló munkája megöli, sok esetben már meg is ölte ezt a szépséget... boldog vagyok, hogy itt élhetek, nyugodt és szép környezetben, és ezért is hálás vagyok Istennek! Örülök, hogy nem városban élek, hanem szinte kinn a természetben... 

Idei évem az egyetemen úgy kezdődött, hogy az első tanítási hétre három vizsgát sűrítettem be. Gondoltam, a téli szünetben lesz elég időm készülni, fogok tanulni is, amennyit kell, de persze megszakadni nem fogok, pihenni is kell. Ebből végül az lett, hogy csak pihentem, nem foglalkoztam semmit a tanulnivalókkal, inkább próbáltam jól érezni magam és kipihenni a munkahelyi és egyéb éves fáradalmakat.

Az első vizsga kedden volt esedékes. Vasárnap mentem le az egyetemi városba, hogy nekiálljak egy kicsit foglalkozni az anyaggal. Többen mondták, hogy ez egy kicsit nehezebb vizsga lesz, legalább három nap készülés kell hozzá - nekem volt rá hozzávetőlegesen egy napom. Gondolkodtam rajta, hogy talán inkább átrakom egy másik időpontra, mert nem sok értelme van úgy elmenni, hogy nem tudok semmit, de aztán úgy döntöttem, hogy amennyit tudok, készülök a megmaradt idő alatt, aztán legfeljebb ha nem sikerül a vizsga, megpróbálom még egyszer. Így hát leküzdve a negatív gondolataimat nekiálltam megtanulni a tizenhét tételemet, amiből végül az lett, hogy egy híján az összeset sikerült egyszer elolvasnom. Nem volt valami nagy tudásom, főként gabonafajtákat kellett volna ismernem és jellemeznem, de igazából nem sok maradt meg a fejemben. Emellé még az is hozzájött, hogy az egyik vizsgáztatónak nincs valami túl jó híre... végül úgy aludtam el, hogy Istenhez fordultam: legyen meg az Ő akarata, akármi is az. Sok mindent nem tudok, ha kell, akkor elmegyek vizsgázni még egyszer... nagy kaland, előfordult már velem ilyesmi jó párszor.

Ezt a bejegyzést kb. másfél hete érlelem a fejemben. Most elérkezett az idő, hogy megosszam másokkal is, és bizonyságot tegyek arról, hogy Isten soha nem hagy minket cserben, nem feledkezik meg rólunk. Lehet, hogy sokszor úgy tűnik, csak magunk vagyunk, csak magunkra számíthatunk, de valójában sosem vagyunk egyedül... és olyan jó ezt mindig megtapasztalni...!

Az iskola számára némi meglepetéssel kezdődött az új év: teljesen váratlanul sürgősen keresnünk kellett valakit egy megüresedett pedagógus munkakör betöltésére. Némiképpen talán tanácstalanul álltunk a kialakult helyzet előtt, nem tudtuk, merre induljunk, hogyan fogjunk hozzá a kereséshez. A legjobb, amit tehettünk: Isten elé vittük imádságban, és az Ő segítségét, támogatását, útmutatását kértük ennek a helyzetnek a megoldására - többször is - és vártunk a válaszra, mellette pedig a lehetőségekhez mérten kerestük leendő kollégánkat.

Sajnos nem készítettem fényképeket, amikor volt valamennyi hó az idei télen, lassan pedig már nyakunkon a tavasz, és most már várhatok sokáig néhány havas-Mágoros képre. Kezdtem sajnálni a dolgot, mert nem csak nyáron, esetleg ősszel csodálatos a környezet, ahol élünk, ahol dolgozunk, hanem az év minden szakában, így télen is... azon gondolkoztam, hogy ha tényleg megcsinálnánk a blogot (az első bejegyzés ugyanis pár órája lett véglegesítve és került fel), jó lenne bemutatni, milyen is itt a táj egy olyan télen, amikor még hó is akad. Ez jutott eszembe tegnap dél környékén, miközben viharos szél tombolt némileg kegyetlen hideggel párosulva...

Az egész tegnapot kinn töltöttem ilyen kellemes időjárás közepette, és persze nem nagyon volt kedvem semmihez. Legszívesebben maradtam volna az ágyamban és aludtam volna... vagy bármi más, csak ki ne kelljen menni. Nem nekem való az ilyen időjárás... de hát ha feladatunk van, meg kell csinálni, el kell végezni, különben sem azért vagyunk, hogy ellógjuk a napjainkat, és semmittevéssel töltsük az időnket. Aki nem dolgozik, ne is egyék, jut erről eszembe, és korábban nem is gondoltam volna, hogy ez így meg van írva a Bibliában... és korábban nem is elmélkedtem erről a mondatról. És korábban jóval lustább voltam...

Sokáig gondolkodtam azon, hogy létrehozzuk-e ezt a blogot, vagy sem. Az elmúlt héten nagyon sokszor rágódtam ezen, próbáltam érveket felhozni ellene és mellette. A legjobb, amit tehettem, hogy megkérdeztem Istent; kértem, mutassa meg, mi az Ő akarata.

Napokon keresztül csak gondolkodtam. Jöttek, jöttek a gondolatok, ötletek ahelyett, hogy elvesztek volna, vagy megfeledkeztem volna erről az egészről. Önmagában is elgondolkodtató volt ez a helyzet. Nem tudtam, hogy ez Isten válasza-e a kérdésemre, és Ő helyezte-e szívemre az ötletet és a gondolatokat, vagy sem... aztán a hét vége felé két fontos dologra jutottam.