Régen írtam már élménybeszámolót... egyrészt mert nem nagyon tudok kimozdulni a nagyvilágba csak úgy, másrészt pedig nem tartom sokszor igazán fontosnak. De most megosztom friss balatoni élményeimet, olvasóink talán legnagyobb örömére...
Amikor ezeket a sorokat (előre) megírom, intenzíven készülök a Balatonra kis családom után, s mire megjelenik a bejegyzés (hivatalosan a hónap 13. napján), már régen leégtem a napon, majdnem leestem a cseresznyefáról és - mint minden évben - elvágtam a lábam valami vízben lapuló kagyló miatt... jó, nem leszek negatív, a lényeg, hogy nem vagyunk itthon, elmentünk pihenni egy hétre.
Anna sokadik unszolására végül nekiláttam, hogy kiolvassam ezt a könyvet, és azt hiszem nem bántam meg...
Keresztyénként, de talán egyébként is időnként elimádkozzuk a Miatyánkot, amelyben benne van ez is: "Legyen meg a Te akaratod...". Vajon komolyan gondoljuk ezt? Vajon tényleg az a fontos, amit Isten akar, vagy csak megszokásból, esetleg a "követelmény" miatt mondjuk? Vajon képesek vagyunk-e elfogadni azt, amit Istentől kapunk?
Idejét se tudom már, mikor kezdtem el olvasni ezt a könyvet, de tegnap a végére értem, és most leírom néhány gondolatomat ezzel a kiadvánnyal kapcsolatban.
Néhány napja kaptuk postán ezt a könyvet, és miután Anna elolvasta és jónak találta, gondoltam én is megpróbálkozom vele (bár mellette más könyvet is elkezdtem már olvasni néhány hete). Eleinte fenntartásaim voltak, és nem is igazán tetszett, de aztán megváltozott a véleményem...
Egy kicsit összevissza vagyunk az utóbbi időben, de azért igyekszünk minden dolgunkat elvégezni... néhány óra késéssel ugyan, de megmutatjuk Andris életében az újabb eltelt hónap alatt készült jobb képeket.
A húsvét előtti másfél hét egyedüllétben telt, mivel Anna otthon maradt Tarcsán Andrissal. Sokan, sokszor úgy éljük meg az ilyen helyzeteket, hogy milyen rossz, mennyire szörnyű a szeretteink nélkül lenni akár csak néhány napot is, ugyanakkor viszont az is biztos, hogy Isten ilyenkor is hatalmasan tud működni az életünkben…
A mai napon Isten tulajdonságainak megismerését folytattuk. A vizsgált igeszakasz a Mózes 1. könyve 12. fejezetből az első három vers volt, mely így hangzik:
Most, amikor röpke 378 (+ legalább 11) kilométerrel arrébb vagyok, mint egyébként kellene lennem, friss érzésekkel és új hálával tudom megosztani mindenkivel, hogy Isten igenis szeret bennünket, embereket - méghozzá nem is akárhogyan...! Hivatalosan az egyetemen kellene lennem és órán ülnöm, de Isten máshogyan akarta...
Sokan felteszik magukban a kérdést, hogy vajon miért élünk, mi értelme van földi létünknek, és legfőképpen mi lesz velünk, ha meghalunk...? Sajnos sokan nem tudnak ezekre a kérdésekre válaszolni; vagy céltalan az életük, vagy olyan célokat tűznek ki maguk elé, amik pont a halál utáni történésekre nem adnak választ. A végeredmény pedig ugyanaz: élni ameddig lehet, utána pedig mindennek vége... hiába a sok harc, küzdelem, elért cél.
Hírekből, beszélgetésekből, üzenetekből tudhatjuk - hallhatjuk, hogy bizony sok helyen még a hó az uralkodó az országban, úgyhogy megmutatjuk, nálunk mi a helyzet.
Szól-e ma hozzánk Isten? Jelen van-e Ő az életünkben, a világban? Itt van-e közöttünk? Isten útmutatásáról írom le néhány személyes tapasztalatomat.
Ismét eltelt egy hónap; Andris a mai nappal az ötödiket teljesítette, következik a hatodik, melynek végén eléri a féléves kort...
Mostanában végre megint elkezdtem olvasgatni, és ezáltal egyre több könyvvel kapcsolatban gondolkodhatok el azon, hogy mit jelent a tartalma számomra, a saját életemre vetítve.
Loren Cunningham & Janice Rogers könyve egy nemzetközi misszió megalakulásáról szól; az elejétől kezdve bemutatja, hogy Isten hogyan mutatott utat az Őt követőknek, hogyan hívta el őket erre a szolgálatra, és hogyan áldotta meg őket gazdagon.
Azt hiszem egy élet is kevés lenne ahhoz, hogy minden helyzetet leírjak, amikor nagyon megtapasztalom Isten létezését, az Ő szeretetét, kegyelmét... de Ő erre indít, így újabb bizonyságtétel következik arról, hogy Isten valós és létezik, napjainkban is jelen van és hogyan őrzi meg, áldja meg azokat, akik Őt szeretik és követik.
A múlt héten az egyetemen jártam, hogy jól induljon az év, és ne legyen annyi szabadidőm a téli szünetben. De megérte a ráfordítás...
Anna azt mondta, ne olvassam el ezt az irományt, mert eléggé "érdekes". Hát persze mi lennék én, ha hallgatnék rá, és tényleg nem olvastam volna el...? Hogy volt-e értelme megtudni, miről szól, azt nem tudom, mindenesetre elgondolkodtatott.
Akármennyire is szeretnénk minden gondtól, bajtól, balesettől megóvni gyermekünket, gyermekeinket, elkerülhetetlen, hogy valami rossz mégiscsak történjen... nem kerülhető el minden baj még akkor sem, ha folyamatosan ott vagyunk mellettük.
Ismét eltelt egy hónap, ezúttal azonban pontosan megérkeztek a képek (legalábbis egy részük). Saját fotókat nem csináltunk, valahogyan kimaradt az elmúlt közel 30 napban; nem vettük elő fotóművész hajlamainkat, így az elemeket sem töltöttük fel (bár igazából ez fordítva igaz: azért nem fényképeztünk, mert nem volt feltöltve az energiaforrás). Hogy még izgalmasabb legyen a dolog, fotógépünk Tarcsán maradt, úgyhogy lehetséges, hogy elég limitált lesz az ötödik havi képmennyiség (is)... addig azonban a családi karácsonyozás képeit mellékeljük.
Idei első bejegyzésünkkel is kívánunk mindenkinek Istentől áldott, lelkiekben gazdag új esztendőt! Ennek kapcsán rövid évértékelésünk következik (nem időrendi sorrendben).
Valamelyik nap egy széken üldögéltem egy szobában, és bámultam kifelé a fejemből. A szomszéd helyiségben egy vidám társaság tartózkodott, és egy kicsit eltünődtem, hogy egyszer mindennek vége lesz... a vidámságnak, a szórakozásnak... és tényleg MINDENNEK. S mi lesz utána?