Kedves Titkos Ajándékozó!

Nagy meglepetést okoztál tegnapelőtt mindannyiunknak. Azóta is találgatjuk, ki lehetsz. Az írásod alapján valószínűleg nőnemű. A gyönyörű csomagolás és díszítés is erre vall… De hogy minden gyermekünknek névreszóló ajándékot küldtél, az adja fel a leckét leginkább! Mivel nemrég költöztünk ide, nem is tudunk olyanról, aki mind a hét gyermekünk nevét tudja (sőt, Almának még a második nevét, a Virág-ot is ráírtad a csomagra!)… (Ez gyanús. Mivel a többiek második nevét ezek szerint nem tudod.)

Mostanában nagyon sok áldást kapunk Istentől. Gyermekáldást is, igen, de emellett megáld bennünket barátokkal, hívő testvérekkel, segítséggel, anyagilag is és életünk minden területén.

Ebben a posztban az anyagiakról szeretnék írni, legfőképp azért, hogy bátorítsak és az, hogy leírom a saját tapasztalatainkat, hátha segít másoknak is, hogy merjenek Istenben bízni, Rá számítani és Neki adni az irányítást az életük anyagi területén is.

Sokáig hittem, hogy lezárult már a babás korszak a mi családunkban és most az következik, hogy szépen felneveljük a hat gyerkőcünket. Augusztusban múlt két esztendeje, hogy elvesztettünk egy kilenc hetes kis magzatot, (a gyerekek máig számon tartják  és minden családrajzra rákerül ő is). Emiatt én valamiért úgy gondoltam, biztosan nem fog több babánk születni. El is ajándékoztam minden babaholminkat.

     Az utóbbi napokban a félelem foglalkoztat leginkább. Pontosabban a félelem lelke, amiről a Biblia tesz említést. Mert mindig van mitől félni, mindig van mitől rettegni, mindig van miért aggódni. De mit tudunk kezdeni ezekkel?

A költözés sok pakolászással járt, pláne, hogy szinte beleugrottunk, két héttel a tervezett időpont előtt. Nem is nagyon értem rá figyelgetni magamra, csak minimálisan.
Már "odahaza" feltűnt, hogy van egy furcsa folt a combhajlatomban, ami elég csúnyán fest. Csípés, vagy egyéb, nem tudtam, de a lomolásban nem is értem rá túl sokat foglalkozni vele.
Mikor "idehaza" költöztünk a gyerekekkel, már jobban szemügyre vettem, észlelvén, hogy növekszik a folt. Egy hét után az orvoshoz is elmentem vele, aki rögtön Lyme-kóros kullancs csípésre gyanakodott, de még egy hetet várt, hogy biztosabb legyen benne.

Csodákat élünk meg a költözés óta is folyamatosan... Természetfeletti, Istentől jövő csodákat, minden napra több is jut.

Muszáj ezeket leírnom, ha más nem, a gyerekeinknek, mert úgy vágyom rá, hogy emlékezzenek majd ők is minderre, s ne feledjék el soha, soha, hogy jó az Úr, boldog az az ember, aki őbenne bízik. Hogy emlékezzenek, Isten milyen hatalmas szeretettel vesz körül bennünket, mennyire kedvesek vagyunk Neki (annak ellenére, hogy nem vagyunk tökéletesek, sőt, úgy érzem, leginkább méltatlanok vagyunk az Ő kitüntetett figyelmére, szeretetére. Mégis, Ő gondoskodik mindenről és egyre inkább az Ő kezébe teszem le minden apróbb ügyünket is, úgyis Ő jobban tudja nálam, mi hogyan kell legyen. És Ő gondoskodik is mindig mindenről.
Ha az ÚR nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők. " Ez a bibliai ige jár folyton a fejemben... Mert a mi házunkat Isten építi.

     ...hogy egy hónappal iskolakezdés előtt egyedül leköltöztem egy felújítandó házba az ország másik felén hat gyerekkel és egy hat hónapja pocaklakóval.

A gyerekkor mindig lehet jó és rossz-amiről viszont többnyire mi, szülők is tehetünk, lehetünk hatással rá.

     18 év nagy, hosszú és izgalmas idő. Ennyi idő után mondjuk valakire, hogy nagykorú… mi is elértük ezt a hatalmas, rendkívül változatos és megannyi történéssel, izgalommal, hegymenettel-völgymenettel tűzdelt kort. Nagykorúak lettünk-nem a legnagyobb gyermekünk, hanem (most még csak) mi magunk. 18 éve, májusban ismerkedtem meg azzal a csodálatos asszonnyal, nővel, anyával, akivel nap mint nap oszthatom meg az életemet.

     Új év kezdetén mindig tele vagyunk tervekkel, álmokkal, nagy elhatározásokkal. Eltervezzük, megálmodjuk, elhatározzuk. Hogy szebb lesz, jobb lesz, más lesz - közben pedig ahogy telnek az évek, sokszor észre sem vesszük, megszokjuk, mennyi állandóság vesz körül bennünket. Olyan állandóságok, amik esetenként korábbi évek elhatározásaiból, fogadalmaiból állnak össze, és az évek múlásával sem kopnak el. Ezekről, a mi életünkben lévő „tartós dolgokról” osztok meg pár gondolatot.

Andris fiunk nagy reményekkel kezdte az iskolát szeptemberben. Ő nem járt óvodába, iskolába előtte, s a törvénymódosítás miatt ellehetetlenedett (testvéreivel együtt) itthonoktatása is. Nagy izgalommal várakozott a hatodik osztály kezdésére. Kissé későn érő típus, ötödik vége felé kezdett igazán vágyni vele egykorú barátokra. Hátha az iskolában majd talál hasonszőrűeket, ki tudja, milyen új kalandok várnak rá, új lehetőségek: lehet, hogy csapatot, bandát tud majd maga köré gyűjteni, akikkel majd indiánosat játszanak, titkos rejtekhelyeket barkácsolnak az erdőben, harcolnak a titkos ellenfelekkel… Akikkel megoszthatja és megvalósíthatja ötleteit!

Sajnos egyelőre úgy tűnik, reményei szertefoszlottak… S én úgy látom, nem feltétlen ő a hibás ebben.

Egy nyugalmas délutánon megnéztük a gyerekekkel az "Amiről a fák suttognak" című remek természetfilmet. Ámultunk és bámultunk az igazi, ember által érintetlen erdőrezervátum fantasztikus összerendezettségén. A megnyugtató, csodálatos felvételek és lágy zene hatására Donát elaludt Luca ölében, Zselyke és Alma felhagytak egy órácskára egymás piszkálásával... Bercinek meg eszébe jutott, hogy egy tanára mesélte, hogy meghagyott vadonnak egy kis területet a kertjéből, ahol minden állat és növény szabadon, ahogyan szeretne, úgy élhessen. Mi is csináljunk ilyet!!! - kérte. Andrást lenyűgözte a hatalmas fákat és az apró gombákat összekötő kölcsönös kapcsolat.

... voltunk itthon összezárva. Első hetekben lezajlott a lázas, fekvős, gyengélkedős, morcos, szorongós, összeveszős, összeszokós, összevissza rész. Természetesen nem egyszerre mindenkinél, hanem szépen beosztva, volt, akinek csak a torka fájt hosszú ideig, de az nagyon, más meg három napig aludt szinte (ami azért jó pár decibellel könnyített a családi összhangzatunkon). Minden napra jutott valami tünet.

Vasútnál dolgozni - szerintem - csodálatos, de természetesen nem felhőtlen dolog...

Nagyon régen vettem rá magam, hogy írjak… bármiről…  a gyerekeinkről… Részben azért, mert ÉLEM a hétköznapokat, ünnepeket velük, másrészt meg mert nem biztos, hogy ország-világ elé szeretnék tárni mindent…

Mégis megpróbálom megkeresni magamban a határmezsgyét, aminek mentén még írhatok, mert nem arról van szó, hogy nincs mit. Csak arról, hogy nagyon érzem mostanában: ezt bölcsen érdemes csak tenni. Nem csak magamról írok ugyanis, hanem a gyerekeimről...

Feltűnés nélkül árválkodott a nagy diófánk közvetlen tövében; néhány, a talajra helyezett egyszerű deszkadarab fedte a körülbelül 8 méteres mélységet, melybe nagyon egyszerűen bele lehetett volna esni, még ha oda is figyel valaki, hogy ezt elkerülje. Ősszel a levelek tökéletesen és vastagon fedték ezt a néhány deszkát is.

Mint legutóbb említettük, az utóbbi időszakban ismét erősen elgondolkodtunk egy költözés lehetőségén. Eddig is rajtunk volt ez a dili tavasztól őszig, de most egy kicsit komolyabb, intenzívebb lett ez a vágy, ez az álmodozás, hiszen a munkahely, a megélhetés került veszélybe. 

Az idei nyár folyamatosan tele van izgalmakkal... és még nincs is vége.

     Néhány olvasónk, követőnk már tudja, sejti, hogy nemrégiben valami új projektbe vágtunk; eljött az ideje, hogy egy kicsit írjunk erről is.

     Az elmúlt héten lehetőségem volt részt venni egy online házicsoporton, ahol nagyobb gyülekezetünk tagjaival a lelkiismeretről beszélgettünk. Érdekesek vagyunk mi emberek, hogy a leghétköznapibb, illetve annak tűnő dolgokról is képesek lehetünk sokat beszélni… és ez néhány gondolatot bennem is előhozott, megmozgatott.

     Mi az, ami minden nap többször is szóba kerül hétköznapi teendőink során, és az esetek nagy részében panaszkodunk rá?

     Minden új év kezdete új reményeket, új lehetőségeket tartogat mindenki számára. Szeretjük hinni, szeretünk bízni benne, hogy a következő év szebb, jobb, gazdagabb lesz; sok minden más lesz, és ideig-óráig próbálunk tenni azért, hogy valóban jobb legyen. A magunk eszére, erejére támaszkodunk sokszor, próbálunk így előrébb jutni, próbáljuk a kitűzött, megálmodott célt elérni, végül ha nem sikerül, kétségbeesünk és könnyen feladjuk. Azonban kezdhetjük az új évet Istennel is: Rá bízva terveinket, álmainkat, és az Ő segítségét, áldását kérni ezekre.

     Milyen sokan vagyunk, akik úgy gondolkodunk, hogy nincs szükségünk Istenre… jól elvagyunk a bőrünkben, a kis életünkben egyedül, miközben a saját eszünkre, erőnkre támaszkodva próbáljuk túlélni a napokat, és haladunk, illetve szeretnénk haladni a kitűzött, megálmodott céljaink felé.

     Általában van némi elképzelésünk arról, hogy Isten milyen; hogyan cselekszik (vagy nem cselekszik): Ő majd ezt teszi, azt teszi, itt van, ott van, lehetnek kimondatlan elvárásaink Vele szemben, és sokszor elfelejtjük, hogy Ő nem emberként „működik”, hanem próbálunk a magunk eszével, gondolkodásmódjával meghatározni egy istenképet, és ehhez az általunk megfogalmazott, meghatározott istenképhez ragaszkodunk sokáig.

     Mivel július 1-től élesben elindult a családvédelmi akcióterv, és sokan kérdezték tőlünk az utóbbi hetekben, hogy lesz-e költözés, így a mai bejegyzésben ezzel a kérdéssel foglalkozunk.