Gyermekeink röviden: Zselyke a mosolygós, Bernát a sokat beszélős, Luca a kis lázadó, Andris pedig... részletek a "tovább"-ra kattintva.
Nem nagyon szoktam nézegetni a blogstatisztikákat, mert a mi életünk nem a versenyről, a versengésről szól, de most hogy összeollóztam a 2013-as év 71 írását, észrevettem, melyek azok a bejegyzések, amelyeket a legtöbben nyitottak meg. Top 15 az AnnaPeti blogon... köszönjük mindenkinek, és hálásak vagyunk Istennek, hogy (talán) nem feleslegesen írogatunk...!
Milyen jó, hogy nem nagyon erőltettem a feladatozást eddig Andrisnak!
Mostanában látom, hogy kezd beérni a dologra, s van, hogy elkap bennünket a „tanulhatnék” és akkor 1-2 órán keresztül egyfolytában „dolgozunk”.
Nekem nagyon tanulságosak az efféle kis kóstolgatások:
Közös játékok
Nagyon szeretem nézni, hallgatni a gyerekeimet játék közben. Jókat derülök magamban, mert annyira vicces dolgokat találnak ki!
Gondolom mindannyiunk számára ismerős a folytatás: egyszer lenn... az életünk, a mindennapjaink alapesetben ilyen röviden jellemezhetők. Van, amikor minden rendben van, jól mennek a dolgok, és van, amikor minden összejön, semmi sem sikerül...
Mikor ünnepre készülünk, még sokszor nem sikerül megtalálnom a helyes hangsúlyokat: talán idén is több lelki tartalmú felkészülésre lett volna szükség, s akkor talán nem fáradtam volna ki annyira a sütés-főzés-takarításban. Majd még gondolkodom azon, hogyan is egyszerűsítsem a megszokott menüt, mert felér egy gyomorrontással két napig végigenni mindent, ami a mi családunkban szokott húsvét (meg karácsony) táján adódni.
Mindig sok ötletem van azzal kapcsolatban, hogy mennyi mindent szeretnék átadni, megtanítani a gyerekeinknek... angolozni, hangszeren játszani, biciklizni, görkorizni, jégkorizni, tollasozni, olvasni, írni, számolni, a jó könyveket szeretni, fára mászni, úszni, csillagászkodni, vadvirágok nevét tudni,illemtudóan viselkedni, másokra odafigyelni, énekelni, imádkozni, engedelmeskedni, önállóan dönteni, a Bibliát alaposan ismerni, de leginkább Istent megismerni, a testvérünket mindig szeretni és megvédeni, sütni-főzni, rendet rakni, magunk után elpakolni, mások munkáját értékelni, festeni, rajzolni, kreatívkodni, időseknek segíteni, hálát adni mindig mindenért, bocsánatot kérni tudni, önuralomra törekedni, szeretni szavakkal, tettekkel... s még sorolhatnám...
Nehéz úgy összefoglalót írni, hogy éjjel-nappal teljesen egyedül vagyok a három poronttyal, de megpróbálkoztam vele... kicsit késtem, bocsánat... ezért.
Az utolsó hónapban vagyunk. Már számolgatjuk a napokat, mennyi időnk is van még a feltételezett, előre kiszámolt szülés, születés napjáig. Most éppen 26, és folyamatosan csökken ez a szám. Számolgatunk, meddig számít koraszülöttnek a pici, mennyi időnk lehet egyáltalán legalább addig a napig?
„Hadd halljam minden reggel, hogy hűséges vagy, hiszen benned bízom! Ismertesd meg velem, melyik úton járjak, mert hozzád vágyódik lelkem.” – Zsolt 143,8.
Az elmúlt évet a munkahelyemen kezdtem: szolgálatban voltam éppen, és egy ideje már küszködtem a kérdéssel: megalkuvónak kell lennem azért, hogy megtartsam a munkahelyemet, vagy legyek hű Istenhez, az Ő parancsolataihoz, és ezzel vállaljam azt is, hogy esetleg munkanélkülivé válok...? Tisztességtelenül végezzem a munkámat, miközben Isten pont arra buzdít, hogy mindig legyek tisztességes? Fontosabb-e a munkahelyem, mint a hitem, az Istennel való kapcsolatom, egyáltalán: mit jelent számomra Isten, és hol van Ő az életemben?
Nagylányunk a következő hónapban 3 éves lesz… szinte hihetetlen, milyen gyorsan megy az idő. Ahogy nézem azt a szépséges kis pofiját, igazi nőcinek tűnik, határozott vonásokkal. Amikor viszont éjszaka sírva ébred, és a sötétben keresgéli az ágyunkat, s benne minket… mégiscsak egy kisgyermek…
Napról napra egyre közelebb kerülünk a karácsonyhoz. Lurkóink egyre izgatottabban várják a nagy napot, hiszen már egy kezükön meg tudják számolni, mennyit kell még aludniuk… persze ez egy kicsit csalóka, mert a délutáni szundik nincsenek benne, de mindig kiemeljük, hogy az esti alvásokat számoljuk.
Andrásunk egyre nagyobb segítség a mindennapokban: segít a terítésnél, a mosogatásnál, a frissen mosott és megszáradt ruhák pakolásánál (a saját ruháit már egyedül teszi a helyére), a komposztálnivalók kiszórásában, újabban a takarításban is. Múlt héten pedig másfél órán keresztül hordta be a helyére a felaprított tüzelőt, alig győztem a tempóját... hihetetlen, mennyi energiája van. Vagy az is lehet, hogy csak én vagyok túl öreg...? Mindenesetre gyorsabban pakolt, mint ahogyan én aprítottam, ez teljes mértékben túlzásoktól mentes állítás.
Milyen könnyű magunkban bízni, hogy ezt vagy azt elérjük, sikerül saját erőnkből alkotni, létrehozni, egyről a kettőre jutni, sikereket, pénzt halmozni... ezzel együtt pedig Istent teljesen kizárjuk az életünkből, és Nélküle cselekszünk, döntünk, a saját boldogulásunkat keressük! Keresztyénként is könnyen előfordul, hogy elbízzuk magunkat... velem legalábbis igen.
Lassan megszokjuk, hogy már a legkisebb is irdatlan sebességgel száguldozik a lakásban, de azt még mindig nehéz, hogy ha kiszabadul a kertbe, egyből meglóg a nyitott kapun... sokszor nyitva marad, mert épp tolom a talicskát, de ő persze pillanatok alatt felméri a helyzetet, és próbál meglépni. Néha eszembe jutnak azok a régi szép idők, amikor leraktuk valahova, és ott maradt...
Lányunk az utóbbi időben - Bernáthoz hasonlóan - erősen korlátozza pihenési lehetőségeinket. Míg Berci rendszeresen felkel sírva éjszakánként (ugyanez Andrisnál is megvolt egy időben), addig Luca rendszerint 5:40 - 6:20 között ébred, és nem is lehet visszaaltatni, mert neki elég volt, és nem hajlandó tovább vízszintesen lenni. Emellett sokszor az éjszaka folyamán némiképpen rejtélyes módon bekerül az ágyunkba, így félig-meddig nyomorogva fekszünk egészen addig, míg valamelyikünk nem jut el odáig, hogy visszacsempéssze a saját ágyába... ma reggel ismét nálunk vendégeskedett, egyik pillanatról a másikra felpattant, és a babáját kezdte el keresni, mintha ez lenne a világ legfontosabb dolga közvetlenül ébredés után.
Keresztyénként, Krisztus-követőként fontosnak tartom, hogy ne csak kapjak: ne csak elfogadjam Isten ajándékát, Krisztus kereszthalálát és feltámadását értem, a bűneimért, hanem adjak is: mindazt, ami bennem van, amit tudok, tehetek Isten nevében, Istenért - hirdetni az Ő szeretetét, kegyelmét, az evangéliumot... vágyom szolgálni Őt, Érte élni és meghalni, Érte cselekedni, és szeretnék az életemmel Rá mutatni. Még ha tele vagyok hibákkal, bűnökkel, gyengeségekkel, akkor is... mert nem vagyok tökéletes, de ami a szívemben van, azt szeretném továbbadni mások felé (hiszen én is így kaptam, így kerültem kapcsolatba Istennel; nekem is tovább adták olyan emberek, akik komolyan veszik az Istennel való kapcsolatukat). Fontosnak tartom, hogy tudjak tenni, és tegyek is Istenért; hogy szolgálhassak Neki...
KisBingye egyre nagyobb, már kereken 50 hónapos... és sokszor nem győzzük öt követni a dolgaiban...